A három kopogás újra megszólalt.
Lassan.
Egyenletesen.
Mintha az odakint álló személy tudta volna, hogy mozdulatlanul állok a konyhában, és visszatartom a lélegzetem.
Lenéztem a cetlire.
„Ne menj el. Keresnek téged.”
A nevem állt rajta.
Nem csak a keresztnevem.
A teljes nevem.
Nina Holm.
Alatta a címem.
Majd az a mondat, amitől remegni kezdtek az ujjaim:
„A férfi, akit az apádnak hívsz, nem az, akinek mondja magát.”
Újra elolvastam.
És még egyszer.
Semmi értelme nem volt.
Az apám, Poul, egyedül nevelt fel, mióta az anyám meghalt egy autóbalesetben, amikor kilencéves voltam.
Ő csomagolta az uzsonnámat.
Ő tanított meg biciklizni.
Ő ült az ágyam mellett, amikor lázas voltam.
Szigorú volt.
Zárkózott.
Néha szinte hideg.
De ő volt az apám.
Ekkor megszólalt a hangja a folyosóról.
– Nina?
Megdermedtem.
Ő volt az.
– Miért nem nyitod ki?
A cetlit összehajtottam, és a konyharuha alá csúsztattam.
– Egy pillanat.
A hangom megtört.
Felemeltem a régi fényképet.
Anyámat ábrázolta fiatal korában.
Egy szürke épület előtt állt, magas ablakokkal, és egy kisbabát tartott a karjában.
Engem – mondta mindig apám.
A hátuljára egy jelet karcoltak.
Egy kör, amelyet egy ferde vonal szelt át.
Pont ugyanaz a szimbólum volt, amelyet az idős férfi a cetli aljára rajzolt.
Sokszor láttam már ezt a jelet.
Csak soha nem kérdeztem meg, mit jelent.
A kopogás megszűnt.
A kilincs megmozdult.
Elfelejtettem bezárni az ajtót.
Poul belépett.
A kezében egy sötét sporttáska volt.
Az inge izzadságtól nedves volt, pedig a nap már rég lenyugodott.
– Nos – mondta, miközben gyorsan körbenézett. – Itthon vagy.
– Igen.
– Miért állsz így?
– Hogyan?
– Mintha valaki most mondta volna neked, hogy vége a világnak.
Nem mosolygott.
Poul ritkán mosolygott.
A tekintete végigsiklott a konyhapulton.
A kulcsaimon.
A telefonomon.
A fényképen.
Az arca megváltozott.
Csak egy másodpercre.
De észrevettem.
– Miért van elővéve az a kép?
Közelebb húztam magamhoz.
– Egy fiókban találtam.
– Tedd vissza.
– Mindig tudtad, mit jelent ez a jel?
Rám nézett.
– Milyen jel?
– Ez.
Megfordítottam a fényképet.
A szín kifutott az arcából.
Olyan gyorsan, hogy többé nem tudtam azt hinni, a cetli csak félreértés.
– Hol láttad még ezt? – kérdezte.
A hangja halk volt.
– Sehol.
A hazugság automatikusan jött.
Ő közelebb lépett.
– Nina.
– Azt mondtam, hogy nem láttam korábban.
Letette a táskát a földre.
Valami kemény koppant benne.
Fémes hang.
Lenéztem.
Poul a lábát a táska elé tette.
– Milyen volt a napod?
A kérdés túl hirtelen jött.
– Forró.
– Történt valami?
Az idős férfira gondoltam.
A remegő kezére.
A sápadt arcára.
Arra, ahogy rám nézett, amikor a mentők betették a mentőautóba.
Nem csak hálával.
Hanem felismeréssel.
– Nem – mondtam.
Poul lassan bólintott.
– Jó.
A mosogatóhoz ment, és vizet töltött egy pohárba.
A keze kissé remegett.
Még soha nem láttam idegesnek.
– Apa?
Megállt.
– Igen?
– Anya tényleg egyedül volt az autóban, amikor meghalt?
Nem fordult meg.
– Miért kérdezed ezt?
– Nem tudom. Csak eszembe jutott.
– Egyedül volt.
– Te láttad a balesetet?
– Nem.
– De te azonosítottad őt.
A válla megfeszült.
– A rendőrség tette.
– Azt mondtad, hogy láttad.
Erősen letette a poharat.
– Kilencéves voltál. Rosszul emlékszel.
– Nem hiszem.
Most megfordult.
Az arca már nem volt ideges.
Kemény lett.
– Nina, tedd el a képet.
– Tudni akarom, mit jelent a jel.
– Semmit.
– Akkor miért félsz tőle?
Elindult felém.
Ösztönösen hátraléptem.
Ez megállította.
Először látta rajtam, hogy félek tőle.
Valami megváltozott az arcán.
– Soha nem bántottalak.
– Nem is mondtam ilyet.
– De ezt gondolod.
Kinyújtotta a kezét a fénykép felé.
Én magamhoz szorítottam.
Ebben a pillanatban megszólalt a telefonom.
Mindketten a kijelzőre néztünk.
Ismeretlen szám.
Poul a telefonért nyúlt.
Én értem el előbb.
– Halló?
Zaj hallatszott a vonal másik végén.
Hangok.
Egy becsapódó ajtó.
Majd egy férfihang.
Az idős férfi.
– Egyedül vagy?
Poulra néztem.
– Igen.
Az apám megmerevedett.
– Hazudsz – mondta a férfi a telefonban. – Ott áll előtted.
A szívem hevesen vert.
– Ki maga?
– A nevem Erik Lund.
Poul lehunyta a szemét.
Ismerte a nevet.
Ez teljesen egyértelmű volt.