„Ő az anyám.”
A szavak hamarabb hagyták el a számat, mint ahogy felfoghattam volna, mit jelenthetnek.
Emil rám nézett.
Aztán a fényképre.
Majd újra rám.
„Nagymama?”
Nem tudtam válaszolni.
Az anyám, Ingrid, azon a napon, amikor Alma eltűnt, csak néhány méterre állt a tótól.
Ő volt az első felnőtt, aki odaért, amikor Emil csuromvizesen, sikoltozva visszarohant a farmra.
Ő hívta a segítséget.
Ő gyűjtötte össze a szomszédokat.
Ő tartott engem talpon, miközben a mentőcsapatok átkutatták a vizet.
És most ott állt egy évekkel később készült fényképen.
Egy lány mögött, aki úgy nézett ki, mint az eltűnt lányom.
Emil kivette a képet a kezemből.
„Miért van ott?”
„Nem tudom.”
„És miért viseli az a lány Alma karkötőjét?”
Lenéztem a nyitott dobozra.
A karkötőt apró kék és sárga üveggyöngyökből készítettem.
Én kötöttem Alma csuklójára az ikrek hatodik születésnapján.
A középső gyöngyön vékony karcolás volt, mert Alma azon a reggelen leejtette a teraszon.
Nem volt kétség.
Ez az övé volt.
Emil egyszerűen leült a nedves fűbe.
Hat évvel korábban a tó mellől tért vissza a nővére nélkül.
Teljesen átázott.
A térde véres volt.
És ugyanazt az egy mondatot ismételgette, amíg a hangja el nem tűnt:
„Elengedtem a kezét.”
Annyiszor mondta ki, hogy végül mindannyiunk számára igazsággá vált.
De a rendőrség soha nem talált szemtanút.
Soha nem találtak cipőt.
Soha nem találtak kabátot.
Soha nem találtak semmilyen nyomot Almáról a vízben.
Csak Emil zavaros beszámolója maradt.
És most egy fénykép.
„A rendőrségre kell mennünk” – mondtam.
Emil megragadta a csuklómat.
„Ne.”
Meglepve néztem rá.
„Anya, gondolkodj. Ki vágta le a virágokat?”
Kinéztem a kertre.
Minden szár tisztán el volt vágva.
Nem kitépve.
Nem állatok rongálták meg.
Valaki időt szánt rá.
Valaki sötétben járt a kertünkben.
„Az az ember úgy is elhelyezhette volna a dobozt, hogy közben nem pusztít el mindent” – folytatta Emil. „Ez figyelmeztetés volt.”
Azt akartam mondani neki, hogy téved.
De nem tévedett.
Az egyetlen megmaradt virág olyan volt, mint egy jelzés.
Mint egy ujj, amely egyenesen ránk mutat.
Emil megfordította a fényképet.
A rövid üzenet kék tollal volt ráírva:
„Még mindig emlékszik a napraforgókra.”
A sarokban egy kis kör állt négy vonallal körülötte.
Egy gyerekes naprajz.
Emil visszatartotta a lélegzetét.
„Alma mindig így rajzolta a napot.”
Azonnal eszembe jutott.
Soha nem rajzolt hosszú sugarakat.
Csak négy rövid vonalat.
Egyet felül.
Egyet alul.
Egyet-egyet két oldalon.
„Lehet, hogy valaki ismeri a történetet” – mondtam.
„Vagy ő.”
A hangja megtört az utolsó szónál.
Mellé ültem.
„Emil, nem tudjuk, ki az a lány.”
„De tudjuk.”
A bal szemöldökére mutatott.
Ott egy apró világos folt volt a szőrszálak között.
Almának négyéves korában lett ott egy hegje, amikor nekiesett a dohányzóasztal sarkának.
Én hűvös kendőt tartottam a sebére, miközben sírt.
Emil mellette ült, és nem volt hajlandó elmenni, amíg a húga újra el nem mosolyodott.
A fényképen lévő lánynak ugyanott volt a heg.
A szívem olyan erősen vert, hogy fájt.
„Életben van” – suttogta.
Újra anyám arcára néztem az ablakban.
„Miért rejtené el a nagymama?”
Emil választ várt.
De nekem nem volt válaszom.
Anyám még mindig a tó melletti farmon élt.
Apám halála után költözött oda végleg.
Mostanában ritkábban láttuk.
Azt mondta, túl hosszú az út a városig.
Hogy fáj a térde.
Hogy inkább egyedül szeretne lenni.
De valahányszor Almáról beszéltem, megkeményedett az arca.
„El kell fogadnod, hogy már nincs” – mondta mindig.
Soha nem nevezte balesetnek.
Mindig úgy mondta: lezárult.
Felálltam.
„Elmegyünk a farmra.”
Az út negyven percig tartott.
Emil szinte semmit sem beszélt.
Az ölében tartotta a fényképet, és a hüvelykujjával a lány arcát simogatta.
Ahogy közeledtünk a farmhoz, az ég sötétebb lett.
A régi mezők csendesen húzódtak az út mellett.
A napraforgók, amelyeket apám régen a kerítés mellett termesztett, már rég eltűntek.
Csak üres szárak és gaz maradt.
Anyám autója ott állt a ház előtt.
De a bejárati ajtó nyitva volt.
„Maradj itt” – mondtam.
Emil már nyitotta is az ajtót.
„Nem fogok.”
Együtt mentünk be.
„Anya?”
Nem érkezett válasz.
A konyha üres volt.
Egy csésze állt az asztalon.
A kávé még langyos volt.
A padlón egy összetört tányér hevert.
Emil a hűtőhöz ment.
Régi családi képek lógtak rajta.
Apám a földeken.
Én fiatalon.
Az ikrek kisgyermekként.
De Alma képe háttal volt fordítva.
„Ezt soha nem csinálta korábban” – mondta Emil.
Ekkor hangot hallottunk fentről.
Egy lassú nyikorgást.
Egy nehéz gyertyatartót vettem fel az asztalról.
Felmentünk a lépcsőn.
Anyám hálószobájának ajtaja résnyire nyitva volt.
Benéztem.
A szoba üres volt.
De a szekrény nyitva állt.
A ruhák le voltak tépve.
Egy fiók a földön hevert.
Benne több fénykép volt.
Nem régi képek.
Újak.
A fehér dobozban lévő lány ült egy asztalnál.
A lány aludt egy kanapén.
A lány egy tizenegyest formázó tortát tartott.
A lány egy napraforgót fogott.
Emil térdre rogyott.
„Ő az.”
A képek hátulján dátumok szerepeltek.
Hat évet öleltek át.
A legrégebbi mindössze három hónappal Alma eltűnése után készült.
Már alig kaptam levegőt.
A képek alatt egy mappa feküdt.
A borítóján csak egy név állt:
Anna Holm.
Belül iskolai iratok voltak.
Orvosi időpontok.
Egy hamis születési anyakönyvi kivonat.
A lány anyám nevelt gyermekeként szerepelt.
A születési dátumot két hónappal megváltoztatták.
De a születési hely ugyanaz volt, mint Almáé.
Emil kétségbeesetten lapozott.
„Végig nála volt.”
Egy hang szólalt meg mögöttünk:
„Nem.”
Megfordultunk.
Anyám állt az ajtóban.
Sápadt volt.
A haja nedves volt az esőtől.
A kezében egy sötét kabátot tartott.
„Nem volt mindig nálam.”
Emil felállt.
„Hol van?”
Anyám ránézett.
Valami megtört az arcán.
„Emil…”
„Ne mondd ki a nevem.”
A hangja remegett.
„Hagytad, hogy azt higgyem, megöltem őt.”
„Nem akartam.”
„Hatéves voltam!”
A mellkasára csapott.
„Minden egyes nap ezt hittem!”
Anyám lehunyta a szemét.
„Megpróbáltalak megvédeni benneteket.”
„Mitől?” – kiáltottam.
Rám nézett.
„A férjed igazságától.”
A szoba elcsendesedett.