Éjfél után semmiképp se nyisd ki! – szólt vissza váratlanul az idős postás, mielőtt elindult volna lefelé a verandáról.
Sarah először azt hitte, rosszul hallotta.
Az öregember egy megsárgult borítékot tartott a kezében. Olyan réginek tűnt, mintha hosszabb ideje létezne, mint néhány fa az udvarában.
– Ez a tiéd – mondta halkan.
– Mindig is neked szólt.
Sarah értetlenül elnevette magát.
Harmincnégy évvel korábban még csak nyolcéves kislány volt.
A boríték megkopott, törékeny volt, mégis tökéletes állapotban maradt. Soha nem bontották fel.
A postán mindenki azt tanácsolta a nyugdíjas kézbesítőnek, hogy egyszerűen dobja ki.
Ő azonban nem így tett.
Két teljes napot töltött azzal, hogy megkeresse azt a gyermeket, akinek a neve a boríték elején szerepelt.
Most pedig ott állt előtte az egykori kislány.
Felnőttként.
Egyedül.
Tanácstalanul.
A kezében egy olyan titokkal, amely valahogy több mint három évtizedet túlélt.
Miután a postás távozott, Sarah bevitte a levelet a konyhába, és az asztalra tette.
A feladó címe szinte teljesen olvashatatlanná vált az évek alatt.
A bélyegző egy olyan város nevét viselte, ahol még soha nem járt.
Aztán észrevett valamit.
Valamit, amitől azonnal megdermedt.
A neve alatt apró kék tintával egy dátum állt.
Nem a feladás napja.
Nem egy régi évszám.
Hanem a holnapi nap.
Sarah szíve hevesen verni kezdett.
Reszkető kézzel bontotta fel a borítékot.
Egy régi fénykép csúszott ki belőle.
Felvette.
Majdnem felsikoltott.
A képen saját magát látta.
Pontosan úgy nézett ki, mint abban a pillanatban.
Ugyanaz az arc.
Ugyanaz a mosoly.
Ugyanaz a frizura.
A háttérben egy régi falióra állt.
Mutatói este 8 óra 17 percet jeleztek.
Sarah lassan a konyha falán függő órára nézett.
Az idő 8 óra 16 perc volt.
Mindössze egyetlen perc választotta el attól a pillanattól, amely a fényképen szerepelt.
A gyomra összeszorult.
A szoba hirtelen jegesnek tűnt.
És akkor…
Pontosan egy perccel később kopogás hallatszott a bejárati ajtón.